Történetek - tanulópénz helyett...

…mert ezek a nagyfiúk átvernek és megvesznek kilóra!

Kik is ezek a nagyfiúk? Akiknek egy reprezentánsával én is találkoztam.

A napokban történt, – nem gondoltam volna, hogy ilyen is van – illetve dehogynem, hiszen már Tolsztoj is megírta. Bocs a nagyképűségért, de én Tolsztojt még olvastam, ezért valószínűleg egy szánalmas retro-fazon vagyok, aki ráadásul a „fészbuk”-ra sem megy fel mindennap. Ennek ellenére mégis tudom, hogy

mindenkivel ugyanaz fog történni… – előbb, vagy utóbb!

Meg azt is tudom, hogy minden cég olyan, mint első számú vezetője! (Majd ezt kifejtem egy másik írásban.)

Egy éve kapcsolatba kerültem két céggel. Tulajdonos ugyanaz, más-más tevékenységi kör, egyikhez sem értünk, vagy húsz éve megvettük ócskavas-áron (kb. 10 Ft/kg) valóban kilóra két lepukkant állami cég nem annyira leharcolt gépeinek legjavát. (Valószínűleg innen datálódik barátunk máig is kedvenc kifejezése, hogy ti. megveszlek kilóra …, persze mára legkevésbé a vasat.) Beletenyereltünk tehát a jó üzletbe, súlyos alulképzettséggel, meg persze (ami ezzel nem feltétlenül kellene, hogy együtt járjon) egy nagy adag bunkósággal. Láttunk már ilyet? Az elemit még úgyahogy abszolváltuk, bele is szerelmesedtünk az ABC-be, főleg annak is különösen az elejébe, meg a végébe. Az A8-ast félévenként cseréljük Q7-esre, azt meg X6-osra. Talán ismerős a típus, mert ez egy típus, ugyebár?

Tehát kötöttünk egy-egy szerződést egy-egy integrált (ISO 9001:2008 és ISO 14001:2004) irányítási rendszer kiépítésére, a tanúsítások megszervezésére és a rendszerek karbantartására. A szerződések kevesebb, mint a folyó piaci ár feléért köttettek, majd a tanúsítási ciklus végére „egyenesednek” ki. Hosszabb távon gondolkodunk, megegyeztünk tehát, hogy a követés keretében legalább egy tanúsítási ciklus (3 év) erejéig cégem közreműködik a rendszerek fenntartásában. Ez így korrekt, gondoltam én, hiszen csak a fizetés ütemezése tér el a szokásostól. A szerződéses időszak elején járó előnyt az egyik fél majd folyamatosan „átengedi” a másik félnek. OK.

Igen ám, csakhogy barátunk, – ahogy valószínűleg máskor is szokta – a saját előnyének realizálása után elállt a szerződéstől.

Magyarul átvert, sőt, ahogy ugyancsak szokta (büszkén emlegette, hogy ő ezt már korábban is megtette) elkezdte zsarolni a tanúsítót. Nem készülünk fel semmiben a felügyeleti auditra, ha ez nem így, meg úgy, akkor keresünk másikat, aki majd így, meg úgy, stb., meg, hogy a tanúsítványt is „megveszem kilóra!” Felhívtam barátunkat telefonon, hogy esetleg nem kellene-e felülvizsgálni álláspontját, emlékeztetve egyrészt szerződéseinkre, másrészt az ilyenkor „szabványos” felkészülésre. Igen ám, de alapvető hibát követtem el a beszélgetés folyamatában, olyat, amilyet csak az amatőrök szoktak!

Érvelésemben ugyanis olyan kifejezéseket használtam, mint „etikus magatartás”, „üzleti tisztesség”, stb.

Rövid úton rá kellett persze válaszaiból jönnöm, hogy ezeket, az ilyen és hasonló típusú kifejezéseket „ezek a nagyfiúk” nem ismerik, hiányoznak a szótárból. (Arról, hogy sohasem voltak benne, vagy csak átalakultak, majd máskor.) Erre szoktuk mondani, hogy süketek párbeszéde. Ő ugyanis ezekre úgy reagált, ahogy ezek a nagyfiúk szoktak, megveszem kilóra már ti. a tanúsítványt és persze a tanúsító auditort, meg, hogy majd más ezt ingyen megcsinálja, stb. Persze, miért is csodálkozunk, hiszen ezeknek, az ilyen nagyfiúknak ingyen járnak a dolgok, meg (más összefüggésekben) a rendőr is meg a hatóság is tehet egy szívességet, hiszen dagad a mellényzseb… (ma még biztosan!)

Kedves auditor kollégák! Legyen már egy kis önbecsülésetek és ne adjátok el magatokat, de főleg a szakmát ezeknek a nagyfiúknak kilóra! Jó?

Ezután, továbbra is belegabalyodva a hiábavalóság hálójába (díjnyertes képzavar!) beszéltem:

• az „üzleti etika” írott és íratlan szabályairól – falra hányt borsó,

• „az átlaghoz való visszatérés” törvényéről – persze, hogy magas ez „ezeknek”, mint majomnak az asztal, egyszerűbben: az „egyszer fenn, egyszer lenn …” jelenség mindenkire való igazságáról,

• majd ekkora rájöttem, hogy barátunk, a nagyfiú éppen egy kórházban van – persze nem látogatóban.

Ekkor elszégyellve magamat, már éppen kezdtem volna sajnálni, amikor bevillant, hogy majdnem biztos, hogy ő már ott is, a kórházban is megvette kilóra akiket kell, vagy akiket lehet.

No-no! Azért ilyen gyorsan talán nem kellene átvenni ezektől a nagyfiúktól jól kifizetődő üzleti etikájuk alapjait!

Mostmár, ha esetleg megkérdezné a kedves olvasó, hogy akkor mégis, miért kell az ilyenekkel üzletelni? Nem látszik ez a magatartás? Dehogynem! Kb. 15 perc kell hozzá.

Hogy akkor mégis miért? Hát azért, mert az ember azt hihetné, hogy a pitiánerségnek is van egy alsó határa. Dehogy van! Ugyanis az ilyen szerződések díjainál ezek a nagyfiúk többet költenek csak szivarra. Hetente! Ez náluk nem anyagi kérdés! Annál inkább valamiféle kompenzációs kényszer lehet.

Mondjuk, a nap, mint napos súlyos intellektuális megaláztatásokért!