Az egyik magasugró, akinek a legjobb eredménye 196 cm, azt mondta, hogy ő jobb magasugró, mint aki 202 cm-t tud ugrani. Ugyanakkor a "202-es" meg azt mondta, hogy ő jobb, mint az a versenytársa, aki 212 cm-rel nyerte a legutóbbi versenyt.
Na puff neki! Hát a magasugrást nem cm-ben mérik? Nem bizony!
Én ugyanis olvastam az 1999. évi olimpiai játékok jegyzőkönyvét. Ebben az áll, hogy A. Wilson érvényes ugrása ugyan 223 cm volt, de nem volt olyan szépen kivitelezve, mint B. Taylor 211 cm-es ugrása. Emellett Taylor az elmúlt évben 8-szor ugrott 210 cm körüli magasságot, míg Wilson csak kétszer került 220 cm fölé. Így Taylor nemcsak, hogy esztétikusabban, sőt Fosburry-technikával ugrik - ugyan jóval kisebbeket, mint versenytársa, - de megbízhatóbb is. Az meg, hogy ő a legszimpatikusabb személyiség az egész mezőnyben, ahhoz meg kétség sem férhet. Ezért aztán, - minden körülményt mérlegelve - az 1999-es olimpia aranyérmese magasugrásban B. Taylor.
Hogy miért? Hát csak egyszerűen azért, mert az valamiben jobb. Hogy miért, vagy hogyan jobb, az mindegy!
Lehet, hogy tehetségesebb, jobbak a testi adottságai. (amiről persze ő nem tehet, lehet, hogy egyszerűen csak úgy született) Meg sokkal jobbak a lehetőségei is. Jobb körülmények között edzhet, el tud menni edzőtáborokba, hiszen gazdagok a szülei. Ráadásul mostmár több multi is szponzorálja, ezért aztán drágább edzője is van, sőt egyenesen kettő. A felszerelései is méregdrágák. A trikója, meg a nadrágja is sokkal jobb, a cipőjéről nem is beszélve.
Mondjuk, persze sokkal többet is edz, sok mindenről lemond, nincs is magánélete. Az mindegy, de akkor is csak magasabbat tud ugrani! A fene egye meg!
Az biztos, hogy őket sem nagyon szeretjük. Mégis, miért?
Mert magasabbat tudnak ugrani? Mert jobban értenek valamihez, mint mi? Mihez? A vállalatvezetéshez? Hogyhogy? Hát ahhoz nem érthetnek jobban nálunk! Akkor mégis miért?
mint mi, gyakorló vezetők? Mert ezt tanulták az egyetemen? Mert elolvastak erről kb. 300 könyvet? Mert több évtizedes tapasztalatuk van a témában és belülről ismerik akár több száz cég működését?
Egyszóval: jóval bőségesebb a "szituációs szókincsük", mint nekünk? Mint a sakkozóknak a sakkszókincsük. Ezért aztán nagyobb valószínűséggel találnák meg a jó, vagy a még jobb megoldásokat, mint mi?
Persze csak akkor, ha oda engednénk őket. De nem engedjük!
Mert mi mindig itt vagyunk? Mert nekünk már fel sem tűnnek a dolgok? Mert nekünk eszünkbe sem jut, hogy lehetne ezt, vagy azt másképpen is csinálni? Hiszen így szoktuk meg? Mert mi már nem látjuk a fától az erdőt?
Egyszóval: nem szenvednek "szervezeti vakságban", mint mi? Mint ahogy a hegymászók sem hóvakságban, (mert szemüveg van rajtuk.) Mert mi szubjektívek vagyunk? Főleg a saját cégünk dolgaiban? Ők meg objektívek tudnának lenni, nem úgy, mint mi?
Persze, csak akkor, ha oda engednénk őket. De nem engedjük!
Még akkor sem szeretjük a jobbat, ha csak olyanhoz ért jobban, ami nem túl lényeges. A lengőtekéhez, a halászléfőzéshez, vagy éppen a magasugráshoz. Hát még akkor, ha olyan valamihez is jobban ért, ami igencsak lényeges, ami az egyik legfontosabb mindannyiunk számára, amihez egyszerűen nem érthet jobban senki!
Tudniillik a saját cégem vezetéséhez. Hiszen ez a munkám, ez az életem. Ebből élünk mi, én és a családom. Meg a munkatársaim és azok családjai is. Egyszerűen ehhez nem érthet jobban senki nálam, és kész! Ezért aztán nemhogy nem hívok tanácsadókat, hanem akkor sem engedem őket oda, ha maguktól jelentkeznek!
Nehogy bebizonyítsák már nekem, hogy
1. Esetleg valami apróságot talán picit jobban is lehetne csinálni, mint most?
2. Esetleg valamit nem csinálok elég jól úgy egészében?
3. Netán valamit egyáltalán nem csinálok jól?
4. Esetleg valamit teljesen rosszul csinálok?
5. Talán nem is csinálok meg mindent, amit meg kellene?