TechnoQua - A legjobb egy jó ISO!

Vajon kinek és mikor kérdés a fenti kérdés? Az, hogy kinek, az nem kérdés, mert előbb, vagy utóbb minden alapító-tulajdonos-cégvezető felteszi magának a címben jelzett kérdést. "Egyetlen kivételt sem ismerünk!" - állhatna itt a J. M. Jurantól plagizált mondás. 

Az nem kérdés, tehát, hogy kinek jut eszébe, csak az, hogy mikor. Erre sem túlzottan nehéz válaszolni. Hogy miért? Mert törvényszerű. Ennek megválaszolására is jó a vállalati életciklus-elemzés. Ha emlékszünk még a vállalkozások életciklusait bemutató történet-sorozatunkra, akkor akár a "Határ a csillagos ég!", akár a "Többet ésszel, mint ész nélkül!" életszakaszok környékén. Jellemzőbb ez a dilemma az előbbi vége felé, de átcsúszhat az utóbbi szakaszra is. Éles határok ugyanis nincsenek az egyes életciklusok között (sem). Hogy miért pont akkor? Csak! Csak, mert általában addigra lesz tele a hócipőnk. És ez biztos.

Akkor nézzük a dilemmát! Először talán egy kicsit messzebbről. Kérdésekkel.

1. Miért alapít a tulajdonos vállalkozást?

Mert ő tk. egy befektető, aki vagy megtakarított pénzét, vagy képességeit, tapasztalatait és kapcsolatait (ugye ezek is "tőkejavak") ötleteivel felturbósítva (ez meg manapság a legnagyobb tőke) befekteti egy vállalkozásba annak érdekében, hogy jövedelmet, vagy hozamot, vagy hasznot, vagy profitot - ahogy tetszik - termeljen. Mennyit? Hát mindenképpen többet, - ha lehet sokkal többet, - mintha pénzét máshová tenné. Hová máshová? A tőkepiacra. Pl. bankbetétbe, kötvénybe, részvénybe, más értékpapírba, stb. Ezek nem olyan kockázatos ügyek, úgy összességében, mint egy vállalkozás. Persze némelyik kifejezetten az lehet, (pl. egy részvényvásárlás) némelyik kockázata viszont egyenesen nulla. (államkötvény) A haszon megszerzéséig bejárandó út is nagyban különböző. Hiszen egyik esetén csak elmegyek a forgalmazóhoz, megveszem az értékpapírt és a fotelben hátra dőlve várom a hasznot. A másik esetben egy vállalat irányítása azért ennél némiképp macerásabb, valljuk be! 

A kockázat-hozam bűvös ellentétpárjáról itt nem annyira akarok írni, hiszen azt alapvetésként mindenki tudja, hogy az elvárható hozam egyenes arányban áll a kockázattal. Minél nagyobb ugyanis a kockázat, amit vállalok, annál nagyobb hozammal kecsegtet az adott befektetés. Ha tehát elfogadjuk, hogy egy vállalkozás manapság kockázatos játék, akkor az is igaz, hogy a várható hozam is nagyobb (lehet). No, pontosan ezért alapítunk vállalkozást.

2. Mennyi hozamot szeretne elérni a vállalkozás tulajdonosa? 

Beszéljünk világosan és magyarul! Olyan gazdag szeretne lenni, amennyire csak lehet. És meddig akar vállalkozni? Pontosan addig a pontig tartja kívánatosnak vállalata vállalkozásait, ameddig azok megtermelt hozama magasabb a tőkepiacokon a hasonló kockázatú befektetésekért kapható hozamoknál. Itt még lényeges lenne szólni a hozam "időértékéről". Azt ugyanis mindenki tudja, hogy nem mindegy, hogy mikor van sok pénzem. Ma, négy és fél hónap, vagy esetleg három év múlva. Meg különben is mennyi az a mai ennyi, meg az az akkori annyi? Ezt rövidre zárva, csak egyféle idősíkon van értelme mindenféle összehasonlításnak. Mindent számoljunk tehát át az ún. "nettó jelenértékre", mert csak így ismerhetjük meg pénzügyi időutazásunk eredményeit. Magyarul és leegyszerűsítve a nettó jelenértéket úgy tudjuk meghatározni, ha a vállalkozás jelenbeli és jövőbeli pénzáramait viszonyítjuk a tőkepiac hasonló kockázatú befektetéseiért kínált hozamaihoz, és ezeket jelenértékre számítjuk át. A korrekt összehasonlíthatóság kedvéért. Akkor tehát kizárólag mit kell akarnia (és tennie) a tulajdonosnak? Csak olyan tevékenységeket szabad folytatnia, más szavakkal meg kell valósítania mindazokat a projekteket, amelyek pozitív nettó jelenértékkel kecsegtetnek. Ugye milyen egyszerű? Persze.

3. Vajon mindig ugyanaz-e a tulajdonosok és az alkalmazott hivatásos menedzserek érdeke? 

Más szavakkal, vajon a menedzserek valóban a tulajdonosok érdekeit képviselik? 

Úgy tűnik, előbb, vagy utóbb igen. De nézzük sorjában! 

Egyáltalán miért fontos ez a kérdés? Azért, mert amikor a vállalkozások életével, a tevékenységi folyamatokkal, a szakmai és pénzügyi döntésekkel, a problémák megoldásával, stb. foglalkozunk, akkor szinte mindig a tulajdonosok érdekeiből indulunk ki. (Ugyanezt tettük e történet elején is, amikor a befektetési döntésekről volt szó.) Természetes, hiszen az ő pénzükről van szó. Igen ám, de a döntéseket meg a menedzserek hozzák. Ha viszont a menedzseri döntések mögött nem a tulajdonosok és a menedzserek céljainak összhangját tételeznénk fel, akkor a továbbiakban nem is volna miről beszélni. 

Akkor ez azt is jelenti, hogy a kérdésre a válasz egyértelmű igen? Ez még nem biztos. De nézzük tovább!

4. Vannak esetleg érdekellentétek is? 

Természetesen vannak. 

Először is. A vállalkozás működésével kapcsolatos információk és döntések túlnyomó része a menedzserek kezében van, ugyanakkor a megtermelt profit nagyobbik része pedig a tulajdonosok zsebébe kerül. Ebből (is) szinte természetesen következik, hogy mindannyian a másikét akarják. A tulajdonosok több és megbízhatóbb információt, a menedzserek, pedig több pénzt. (Mint ahogy a gyerekek egymás játékát.)

Másodszor. A kockázatokat is eltérően szemlélik. Míg a tulajdonosok szinte csak a piaci kockázatokra figyelnek, ugyanakkor nem érdekük az egyedi kockázatok sokszor igen költséges csökkentése, addig a menedzsereket a saját biztonságuk, egzisztenciájuk megvédése érdekli. Ez pedig úgy lehetséges, hogy lehetőleg minden kockázati tényezőre figyeljenek, de kiemelten mégis a vállalati kockázatokra.

Harmadszor. Az időtávok is más megítélést kapnak. Amíg a tulajdonosok cégük értékére (ha úgy tetszik az ezt megtestesítő értékpapírok értékére) vigyáznak, így nekik ugyanolyan fontos a közeli és a távolabbi jövő is. A menedzsereket, viszont elsősorban (ha éppen nem kizárólag) egzisztenciájuk, munkaviszonyuk jelene, esetleg a közeljövő izgatja igazán.

5. Akkor miért képesek mégis jól együttműködni a tulajdonosok és a nem tulajdonos menedzserek? 

Mert olyan, jól működő védelmi mechanizmusokat lehet beépíteni a vállalkozások működésébe, amelyek képesek korlátozni a menedzserek érdekérvényesítő képességét a tulajdonosokkal szemben.

A hivatásos menedzserek tevékenységét belülről, elsősorban természetesen a tulajdonosok, de a munkatársak is figyelik. Figyelik őket kívülről is, pl. a hitelezők, a piaci elemzők, a konkurrencia, a hatóságok, stb. Többfelé kell tehát megfelelni, egyszóval jól kell teljesíteni.

A menedzserek piaca a másik jó kontroll. A gyengébben teljesítők nyakában ott lihegnek ugyanis a jobbak, a képzettebbek, az agilisabbak, mind kívül, mind pedig a vállalkozáson belül. A verseny vesztesei hamar az utcán találhatják magukat.

A különböző ösztönzők is jó eszközök lehetnek. Ilyenek a vállalat eredményéhez kötött prémiumok, jutalmak, bónuszok, stb. A részvényopciók is csak akkor értékesek igazán, ha jól megy a cégnek. Ilyenkor tehát az érdekek ismét csak közösek. 

Akkor tehát a hivatásos menedzserek valóban a tulajdonosok érdekeit képviselik? Döntően igen.

És, - mint ahogy ez ilyenkor lenni szokott - a történetnek itt nem csak egyszerűen vége van. A téma ugyanis újabb szokásos dilemmát "generált", hiszen nem sokkal ezután merül fel az a kérdés, hogy a jól teljesítő menedzsernek mikor ajánljam fel, vagy felajánljam-e egyáltalán hogy tulajdonostársam legyen a vállalkozásban.

Azzal, hogy üzletrészt, tulajdonrészt eladunk, a társ-tulajdonossá vált hivatásos menedzser körüli dilemmákkal, annak előnyeivel, esetleges veszélyeivel hamarosan egy újabb történetben foglalkozom.